A fenntarthatóság bennünk kezdődik – vallja Wossala Rozina vendéglátóipari szakember és médiaszemélyiség, aki sok időt tölt az őserdőben, ahol folyamatosan tanul arról, hogyan bánhatunk jobban a természet és önmagunk energiájával.
Aki csak felületesen is szemlél téged, rögtön megsejti, hogy különleges kapcsolatot ápolsz a természettel. Mit takar ez?
Szerintem
a mai világban nagy hiba, hogy a természetet egy passzív, nem élő dologként
érzékeljük.
Ha az ember perspektívát tud váltani, és nyitottá válik a környezet
folyamatos mozgásban lévőségére, elképesztően sok inspirációt és pozitív
energiát meríthet belőle.
Legyen szó a saját életünk ciklikusságáról vagy
szezonalitásáról, a természetben mindennek megtaláljuk a pepitáját, és ez
nagyon sok kérdésre ad választ. Az a rengeteg idő, amit a dzsungelekben
töltöttem, ezekre a bölcsességekre világított rá, és segített felismerni:
azzal, hogy távolodunk a természettől, igazából csak túlbonyolítjuk az
életünket.
Mindezek tükrében mennyire foglalkoztat a fenntarthatóság?
Abszolút,
de hiszek abban is, hogy két oldalról kell közelítenünk hozzá. Az egyik a saját
közvetlen életkörnyezetünk, amelyben az ember megpróbál mindent megtenni.
De
nem feszíthetjük magunkat keresztre akkor sem, ha ez nem sikerül, mert a mai
világban egyszerűen nem lehet tökéletesen fenntartható életet élni.
Időnként
elkezdem magam hibáztatni azért, mert nincs otthon komposztálóm, aztán mindig
rájövök, hogy egyszerűen ezt nem tudnám megoldani. De
mivel a kényelemre való törekvés alapvető szükségletünk, a globális problémát
egyénként nem fogjuk tudni megoldani. Azt kell keresnünk, hogy mit tudunk még
hozzátenni.
Például hogyan tudjuk az utánunk jövő generációkat megtanítani
felelősségteljesen gondolkodni, másként élni, határokat húzni. A GDP persze egy
nagyon fontos dolog, de a halmozás, a soha meg nem elégedés visz bele minket a
túltermelésbe és a túlfogyasztásba.
A dopamin-függőség a modern kor egyik
betegsége, amit az táplál, hogy mindenki el akar nekünk adni valamit, és
hatalmas a verseny a figyelmünkért.
Dolgozzunk önmagunkon, és csillapítsuk le
magunkban a FOMO-t, azaz az attól való félelmet, hogy kimaradunk valamiből. Ha
ez sikerül, nem akarjuk majd szőröstül-bőröstül felfalni a világot. Ez a
legtöbb, amit a fenntarthatóságért tehetünk.
Említetted is, hogy sok időt töltesz Dél-Amerikában, bennszülöttek között. Mit tanulsz tőlük erről a fajta tudatosságról?
Elősorban
a közösségre való igényt és a közösség megbecsülését. Ott nagyon más szociális
helyzetben élnek az emberek. Talán pont azért, mert nem pénzkereséssel és
pénzköltéssel telnek a napjaik, nagyban támaszkodnak a közösségre és a
családra.
Nincs bőség ételben, ruhában, autóban, utazásban, így ők a
boldogságot a nevetésben, a szeretetben, a gondoskodásban találják meg.
Elképesztő látni, hogy mélyszegénységben élő emberek kint álnak az utcán egy
szál nadrágban, nevetnek, táncolnak és énekelnek. Nem vonta (még) el a
figyelmüket a civilizáció, ami minket már teljesen beszippantott, kicsavart a
természetes ritmusunkból, és létrehozott egy atomizált társadalmat.
Amikor köztük vagy, te is nélkülözöl mindent, amit a mai civilizáció nélkülözhetetlennek állít be. Érzed a hiányukat?
Amikor
először bementem a dzsungelbe, hiába nem volt térerőm, az első három napban
folyton azt hallottam, hogy csörög a telefonom. Nyúltam utána, aztán
kényszeresen nyitottam is meg az Instagramot...
Nagyjából 5 nap kellett ahhoz,
hogy ez az automatizmus kikopjon belőlem, és sikerüljön lecsillapítani az
elmémet, hogy ne próbáljon pótcselekedni, hanem jelen tudjak lenni abban,
amiben vagyok.
Amikor gyerek voltam, a buszon vagy a vonaton ülve sokat
merengtem, álmodoztam, ábrándoztam jelenről és jövőről. Mára ez eltűnt az
életünkből, mert a telefonnal azonnal eltereljük a figyelmünket. Érdekes, de
egyben felkavaró is újra és újra visszatérni ehhez a sokkal természetesebb
állapothoz.
Ez is egyfajta haladó hedonizmus?
Tulajdonképpen
igen. Nyilván a magas gasztronómia habzsolásából indult ki ennek a hirdetése
nálam, de mára átfordult, és a tudatosodást látom benne – az élet bármely
területén –, és azt, hogy milyen céllal, tudással, illetve tudatossággal élem a
mindennapjaimat. Ma már nem a negyedik tiramisuban találom meg a haladó
hedonizmust – de ma már nem is abban keresem.
És miben találhatjuk meg például karácsonykor úgy, hogy közben a fentarthatóságot és a tudatosságot nem lemondásként éljük meg?
A
karácsonyi menüt építsük bátran szezonális és lokális alapanyagokra. Az
ananásznak, a csendes-óceáni kékúszójú tonhalnak és a wagyu bélszínnek nincs
helye a honi ünnepi asztalon – és máskor sem. De a fenntarthatóságba a saját
magunk fenntarthatósága is beletartozik. Olyan fogásokkal tervezzünk, amiket
már két-három nappal előbb el tudunk készíteni, és kirakhatunk a balkonra, hogy
december 24-én csak fel kelljen melegíteni.
A karácsonyt pedig inkább töltsük a
családdal és a barátokkal. Azaz a saját energiánkkal is bánjunk fenntarthatóan!
Fotó: Wossala Rozina Facebook-oldala