„Csak akkor van esélyünk a felkészülésre, ha nyíltan beszélünk a civilizációnk összeomlásának lehetőségéről” – hangzik a tudósok figyelmeztetése az éghajlatváltozás és a kimerülőben lévő erőforrások jelentette fenyegetések kapcsán.
De
hogyan kell beszélni ezekről a témákról? És – ami még fontosabb – hogyan kell
reagálni mindarra, ami ránk vár? Ebben ad nekünk iránymutatás a
mélyalkalmazkodás keretrendszere.
A mélyalkalmazkodás fogalomköre egy Jem Bendell
professzor által 2018-ban írt cikkhez kapcsolható. A tanulmány azokat a
személyes és közösségi vonásokat tárja fel, amelyek segítenek az
esetleges társadalmi zavarokra és összeomlásra való felkészülésben, és a
folyamattal való együttélésben.
A professzor nem
feltételezi, hogy a jelenlegi gazdasági, társadalmi és politikai rendszereink
kellően rugalmasak lennének ahhoz, hogy alkalmazkodjanak az előttünk
álló gyors változásokhoz, és ennek hála változatlan formában fennmaradjanak.
„A
Föld, rajta az ökológia lét és azon belül is elsősorban a globális ipari
civilizáció olyan mélyreható változások előtt áll (nevezik ezt nagy
felbomlásnak, nagy leegyszerűsödésnek is), ami még a ma élő emberek életében be
fog következni” – fogalmaz Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutató,
aki éppen egy Bendell professzorral történő találkozást követően fordult a
civilizációnk előtt álló legnagyobb kihívások vizsgálata felé.
Számos
folyamat mára már visszafordíthatatlan. Gondoljunk csak az egyre vékonyodó
ózonrétegre, az utolsó óráit taposó édesvíz-készletre vagy az olvadó jégtakaró
problémájára. Amit mégis a legnehezebb megváltoztatni, az az emberi viselkedés.
„Nagyon
sokan a megoldást keresik és a megoldás kifejezést használják a jelenlegi
helyzetre, ami érthető, hiszen egyszerűen arra vagyunk kondicionálva, hogy ha
problémával találkozunk, akkor azt meg kell oldalunk. Viszont, amivel most
állunk szemben, az egy olyan probléma-halmaz, amire rendszerszintű megoldás
számos különböző okból kifolyólag nem valószínűsíthető” – állítja a szakember.
Mint
mondja, ennek origóját az emberi elme működése és annak kognitív torzításai
jelentik. Amikor ugyanis megoldásról beszélünk, kimondva-kimondatlanul arra
gondolunk, hogy milyen apróságokat kell minimálisan megváltoztatnunk ahhoz,
hogy minden úgy folytatódhasson, ahogy azt megszoktuk.
Deep adaptation: Mit tehetünk, ha már semmit nem tehetünk?
Bármilyen rémisztően hangzik is, Stumpf-Biró Balázs szerint ez belátható időn belül nem lehetséges.
Számos
kutatás és tanulmány foglalkozik a lehetséges forgatókönyvekkel. Az egyik ilyen
a komplex rendszerek – ökoszisztémák, társadalom, civilizáció – természetét
bemutató Seneca-görbe.
Eszerint az ilyen rendszerek kialakulása idő- és
energiaigényes folyamat, de amikor a komplex rendszer felhasználta és
kimerítette az erőforrásait – amiről általában nincs tudomása –, az
elkerülhetetlen hanyatlása egy viszonylag rövid és gyors folyamat.
„Amikor a
Seneca-görbe hanyatló ívéről beszélünk, ne egy egyenes vonalat képzeljünk el. Sokkal
inkább egy sinusgörbét, amiben – egyre rövidebb időre és egyre ritkábban –
vannak felívelő periódusok. Ezekben a szakaszokban időlegesen visszatérhetünk a
normálisnak és megszokottnak hitt életünkhöz.”
Az
összeomlás tehát egy folyamat, amely a kutató szerint már javában zajlik – és akkor
is történni fog, amikor már egyikünk sem lesz életben.
„Személy szerint úgy
gondolom, hogy – mindamellett, hogy eltagadhatatlan a fizikai világ gyors és
intenzív változása – a bajok alapvető forrása egy mentális problémahalmaz
lesz.”
Itt
lép be a képbe a személyes felelősségünk. Az ugyanis, hogy a Seneca-görbe
leszálló ága milyen meredek, rajtunk is múlik.
Ma még egyáltalán nem tudjuk
felmérni, főleg nem a társadalom egészére nézve, hogy milyen elképesztően sok
feladat vár ránk. Viszont a mélyalkalmazkodás keretrendszere ad hozzá segítséget.
Stumpf-Biró
Balázzsal azt is sorra vettük, hogy milyen lépések és feladatok várnak ránk az
alkalmazkodás folyamatában. Cikkünk második részében ezeket vesszük sorra.