A magyar őshonos fajták alkalmazkodóképessége kiváló. Vietnámtól Laoszig sokfelé vitték már őket eddig a világban, és gond nélkül idomultak a helyi körülményekhez. Ez a tulajdonságuk pedig csak még értékesebbé teszi őket az éghajlatváltozás kiszámíthatatlansággal és szélsőségekkel csipkézett korában.
A technológia fejlődése és a fogyasztói igények
ugrásszerű átalakulása a 20. század második felében a növénytermesztést és az
állattenyésztést is alapjaiban írta át. Megjelentek a gazdaságokban a magasabb
hozamot, illetve nagyobb termelékenységet ígérő hibridek, kiszorítva onnan
a tájspecifikus, kulturális előnyöket és genetikai sokféleséget garantáló
őshonos alternatívákat.
Amikor a kevesebb tényleg több
Ez az intenzív gazdálkodás a tervezhetőség és a
gazdaságosság jegyében szinte teljesen átfogalmazta azt, amit az állattartásról
addig gondoltunk. A haszonállatokat minden szempontból kontroll alá vonták – ezzel
azonban éppen azt a tényezőt oltották ki, ami az őshonos fajtáknál magától
értetődő volt: az önállóságot.
„A kendermagos tyúktól a parlagi kecskén át a
szürkemarháig a magyar őshonos állatok egyik legnagyobb értéke az
alkalmazkodóképesség. Egészen jól feltalálják magukat egyszerű tartási körülmények
között is. Megtalálják maguknak a táplálékot és a vizet, ami a környezetükben
természetesen jelen van, minimális emberi beavatkozást igényelve. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem kell nekik mindent
mesterségesen biztosítani."

"De az is nagyon fontos, hogy a kotlási hajlam is
megvan például a háztáji baromfiban, azaz saját maga ki tudja kelteni a
tojásokat, és felneveli az utódait. Ráadásul képesek önállóan szaporodni, ami a
hibridek esetében legtöbbször csak mesterséges termékenyítés útján biztosítható”
–
emeli ki a hagyományos értékeken alapuló, valamint a mennyiségi fókuszú állattenyésztés
egyik legfontosabb különbségét Barta Ildikó, a Magyar Haszonállat-génmegőrző
Egyesület tenyésztésvezetője. A szervezet a Nemzeti Biodiverzitás- és
Génmegőrzési Központtal közösen dolgozik az őshonos magyar fajták megóvásán és
a biodiverzitás fenntartásán, ami kulcsszerepet játszik az ökoszisztémák
stabilitásában és ellenállóképességében.

Tojást szabadon
De legalább ilyen fontos feladatuknak tartják,
hogy az embereket is segítsék, bátorítsák, közelebb vigyék az őshonos
fajtákhoz. A gyerekeknek meg kell tanítani, hogy a tojás nem a tojástartóban
születik, a tenyésztőket pedig minél nagyobb számban kell bevonni olyan
tenyésztési programokban, amelyek aztán elit állományokból le tudják fedni az
országos igényeket minőségi utódokkal. A génmegőrzés más vonalon halad, hiszen nem a tömegellátást akarja
kiszolgálni.

A szakember azonban kiemeli: a hibridek esetében is
időről-időre visszanyúlnak a gyökerekhez, mert egy adott ponton túl
genetikailag sem lehet már az állatokat „túlfeszíteni’, és technológiailag sem könnyű bírnak magasabb szintre lépni. A génmegőrzésben azonban nincs szelekciós nyomás.
Például a baromfi két terméke, a hús és a tojás egyformán fontos
„Egy
háztáji tyúk nagyjából 180 tojást tojik egy év alatt, míg az intenzív gazdaságokban akár
300-at is. Előbbi soha nem fogja elérni utóbbit, ha viszont kielégítjük a
szárnyas amúgy nem túl magas igényeit (napfény, élelemben gazdag mozgástér), a
takarmányszükségletén sokat tudunk spórolni.”
Arany középút
Tény, hogy az őshonos állatfajták tartása a
kevésbé jövedelmezőbb út, ha viszont háttérbe szorulnak, az ökoszisztémák
sérülékenyebbé válnak a szélsőséges időjárási jelenségekkel, a betegségekkel és
az invazív fajtákkal szemben, ami tovább gyorsítja a klímaváltozás negatív
hatásait.
Fontos tehát, hogy a technológia fejlődés és a fajták jobbítására
való törekvés ne a génmegőrzés intézménye ellenében, hanem azt erősítve
tagozódjon be a gazdaságba.
Ráadásul ezek az állatok nem pusztán az élelmiszert
biztosítják számunkra: komoly kulturális értékkel is bírnak. Festmények, zenék,
versek és mondókák ihletői. Olyan
örökség ez, amit kötelesek vagyunk megőrizni és továbbadni.