A javítás kultúrája: Miért dobunk ki működő dolgokat?

Elromlott háztartási dolgaink sorsa általában előre eldöntött. Nem azért kerülnek a kukába, mert valóban használhatatlanok, hanem mert nem illenek bele abba a kultúrába, amelyben élünk. A javítás ma már nem technikai kérdés, hanem szemléleti, sőt társadalmi döntés.

A modern fogyasztói társadalom az elmúlt évtizedekben tudatosan építette le a javítás presztízsét. Az olcsó tömegtermelés, a gyors divat és a folyamatos modellfrissítés azt az érzetet kelti, hogy az új mindig jobb, a régi pedig értéktelen.

Egy meghibásodott eszköz javítása gyakran drágábbnak, időigényesebbnek tűnik, mint a csere – még akkor is, ha hosszú távon nem az. Ez nem véletlen.

Sok terméket eleve úgy terveznek, hogy ne legyen könnyen szétszerelhető, speciális alkatrészeket igényeljen, és a javítás szakértelmet vagy gyári hozzáférést kívánjon. A „gazdaságos javíthatóság” eltűnésével a javítás kikerült a hétköznapi készségek közül, és ezzel együtt a gondolkodásunkból is.

Néhány generációval ezelőtt a javítás az otthoni lét természetes része volt. A ruhát megfoltozták, a bútort átalakították, a gépet szétszedték. Ma sok háztartásban már egy izzócsere vagy egy laza csavar is bizonytalanságot okoz. Ez nem csupán kényelmi kérdés.

A javítási készségek eltűnésével elveszítjük az anyagokkal való kapcsolatot. Nem tudjuk, miből van egy tárgy, hogyan működik, mikor javítható és mikor nem. Ami érthetetlen, az könnyen válik eldobhatóvá.

A működő dolgok kidobása nemcsak pazarlás, hanem komoly környezeti terhelés. Egy új eszköz előállítása nyersanyag-, energia- és vízigényes folyamat, miközben a régi gyakran csak egy apró hibától szenved. A javítás ökológiai előnyökkel jár.

Csökkenti a hulladék mennyiségét, mérsékli az erőforrás-kitermelést és lassítja a fogyasztási ciklusokat. Mégis ritkán élünk vele, mert a kényelem kultúrája erősebb, mint a hosszú távú gondolkodás. A javítás időt kér – és az idő ma az egyik legszűkösebb erőforrásunk.

A kidobás gyakran érzelmi döntés. A „már nem olyan szép”, „nem elég modern”, „idegesít” érvek mögött az a vágy húzódik meg, hogy megszabaduljunk a tökéletlenségtől. A javított tárgy viszont emlékeztet arra, hogy használatban van, története van, és nem hibátlan. És éppen ez adhatna értéket. Egy megjavított tárgy személyesebb, mint egy új: hordozza az odafigyelést, a döntést, hogy nem az azonnali csere mellett tettük le a voksot.

A működő dolgok kidobása nem szükségszerű, hanem tanult viselkedés. A javítás ezzel szemben tanulható ellenállás. Nem csupán a tárgyat mentjük meg vele, hanem egy gondolkodásmódot is: azt, amelyben az érték nem az újdonságban, hanem a használhatóságban rejlik. Ha a javítást újra kulturális normává tesszük, az otthon nem a fogyasztás végpontja lesz, hanem a gondoskodás tere.

Otthon

A javítás kultúrája: Miért dobunk ki működő dolgokat?

KT

További cikkek

Otthon

Otthon

Körforgás