A fenntarthatóságról beszélni nehéz, de nemes feladat, különösen, ha a cél nem a riogatás, hanem a cselekvésre ösztönzés. Doró Viktória újságíróként és kommunikációs szakemberként hiszi: a hiteles példák közelebb hozzák a zöld jövőt – és beszélni is érdemes róluk.
Van,
akinek vezérelv, másnak kötelezően kipipálandó feladat, de a többségnek még
mindig inkább egy megfoghatatlan dolog a fenntarthatóság. No, de mit jelent
neked, akinek a fő feladata az, hogy beszéljen róla?
„A
jövő vagy zöld lesz, vagy nem lesz” – ezt a mondatot egy előadáson hallottam, és
nagyon betalált. Ha ebből indulok ki, a környezettudatosság nekem a jövőt
jelenti. Azaz: ha nem próbáljuk meg a természeti károkozásunkat akár
magánszemélyként, akár cégként, akár civil szervezetként minimalizálni, és úgy
élni, hogy a környezeti javak a jövő generációi számára is elérhetőek legyenek,
akkor nincs értelme hosszú távra terveznünk.
Aki
– hozzád hasonlóan – mélyebben foglalkozik ezzel a témakörrel, az hamarabb
észreveszi a horizonton gyülekező sötét felhőket. De ha csak azokról próbálunk
meg beszélni, az emberek többsége inkább leteszi az újságot vagy bezárja a
weboldalt. Hogyan lehet úgy hitelesen szem előtt tartani ezt a témakört, hogy az
üzenet célba is tudjon érni?

Én
abban hiszek, hogy a példamutatás működik. Ezért is igyekszem olyan
szervezeteket és személyeket bemutatni, akiknek az útja a mindennapokban is bárki
számára járható. Szerintem ezek hatnak.
"Ismerek például olyan vállalatot,
amelyik teljesen önkéntesen eredeti állapotába visszaállított egy felhagyott
bányaterületet, ahol iskolás csoportokat fogadnak, és megmutatják nekik, milyen
fantasztikus ökoszisztémát tudunk teremteni, ha hagyjuk a természetet működni."
Ha
az emberek csak riasztó számadatokkal találkoznak, valóban kicsi porszemnek érezhetik
magukat ahhoz, hogy tenni tudjanak ellene. Ellenben ha közel hozzuk hozzájuk a
problémákat, és jó példákat is állítunk melléjük, máris adunk a kezükbe egy
lehetséges választ.

Az
edukáció ebben kulcsfontosságú – különösen, ha a gyerekekről beszélünk. Hogyan
lehet velük megértetni egy ilyen nehéz témát?
A
legkisebbek esetében az a szerencsés helyzet, hogy nem kell, hogy egzakt tudásuk
legyen, elég, ha megmutatjuk nekik, hogyan kell csinálni. Ha abban nőnek fel, hogy
lekapcsoljuk a villanyt magunk után, és szelektíven gyűjtjük a hulladékot, számukra
ez felnőtt fejjel is természetes lesz.
Nem
véletlenül van erről ilyen határozott álláspontod, hiszen végzettséged szerint
pedagógus vagy. Mennyit segít a tanítói véna akkor, amikor a fenntarthatóság
különböző aspektusait kell közérthető formába öntened?
Felfoghatjuk
úgy is, hogy közvetve ugyan, de most is oktatok – ezért sem élem meg drasztikus
döntésnek a pályaváltásomat. A legjobban azt szeretem látni, amikor a gyerekek
tanítják a szüleiket. Vegyük például a PET Kupát, amelynek szervezői csapatában
évek óta jelen vagyok. A versenyeken rendre velünk tart egy család, akik a
legkisebb gyerek nyomására szálltak hajóba, de nagyon hamar az édesanya és az
édesapa is teljesen „megfertőződött”, és mára a legelszántabb folyótisztítóink
közé tartoznak.

A
klímaszorongás szele egyre több embert utolér. Hogy vagy ezzel te, aki foglalkozásodból
adódóan szükségszerűen sokkal jobban látod és érted, mekkora a baj?
Bizony
engem is nagyon mélyen meg tudnak érinteni a klímakatasztrófák képei, és rendre
úrrá lesz rajtam a reményvesztettség is.
"De szerencsére mindig jön egy olyan
pozitív esemény, mint például a PET Kupa, ami emlékezetet rá: nem vagyok
egyedül. Ott elég körülnéznem, és látok magam körül 300 embert, aki képes volt
felállni a karosszékből, hogy tegyen valami jót a környezetért."
Azt gondolom
egyébként, hogy azok, akik környezetvédelemmel foglalkoznak, sokszor megélik ezt
az érzelmi hullámvasutat. Nekem eddig mindig sikerült a hajamnál fogva
kirángatni magamat a letargiából, de nem tudok pálcát törni azok felett sem,
akik egy adott ponton elfáradnak.
Minden
nehézséget és szépséget egybevetve: a helyeden vagy?
Megtaláltam
azt a témát, amiért tudok lelkesedni, és ami évekre ad muníciót. A
klímaváltozás ugyanis – sajnos – nem fog megoldódni egy-két évtized alatt, így
ezzel bőven van feladatom. De szerencsés helyzetben vagyok, mert a munkámban
szépen összeér az írásszeretetem, a tenni akarásom és a tanítás utáni vágyam.
Fotó: Doró Viktória


