A természetnél nagyobb inspiráló erő aligha létezik! Alkotásra ösztönöz a színeivel, a formáival, az illatával és a hangulatával. Sőt, sokszor a vásznat is adja hozzá. A land art irányzata pedig meg is tölti igazi remekművekkel.
A
tájművészet, azaz a környezettel való alkotás mestersége a 20. század második
felében született meg. Lényege, hogy a művész magát a természetet használja fel
alkotásai színteréül és anyagául. Ebből pedig egyenesen következik az egyik
legalapvetőbb sajátossága is: az kreálmányok szorosan kötődnek a létrehozásuk
helyéhez, amit gyakran a mester is beépít munkája jelentésébe.
Ennek
köszönhetően azok csak és kizárólag eredeti környezetükben, a szabadban
értelmezhetők.
„El sem tudom képzelni, hogy a kompozícióimat bevigyem egy
kiállítóterembe. Hiszen ennek pont az a lényege, hogy a természetben a
természetből alkossunk valamit”
– támasztja alá mindezt Kánya Tamás, aki
általában Budapest III. kerületében, a hangulatos Római-parton készít bámulatos
land art kreációkat.
Land art ösztönből
Ott,
ahol izgalmas utazása is elkezdődött több mint egy évtizeddel ezelőtt. Ahogy
Tamás felidézi, akkoriban csak nézte az embereket, turistákat és helyieket,
akik sétálgattak a víz mellett. Arra lett figyelmes, hogy hiába voltak sokfélék,
kis túlzással mind ugyanazt a három dolgot fotózták, pedig ott volt körülöttük
a színekkel és lehetőségekkel teli természet.
„Gondoltam egyet, és elkezdem egymásra
pakolni a mindenfele heverő kacsaköveket, hogy inkább azokat fényképezzem le
hol a hullámzó vízzel, hol a kék égbolttal a háttérben. Ez aztán előbb kisebb alkotásokat,
majd idővel olyan kőegyensúly szobrokat szült, amikről ránézésre el sem tudjuk képzelni,
miért állnak meg a lábukon.”
A természet pedig kifogyhatatlan
inspirátorként újabb és újabb alapanyagokat vet a lába elé. Alkotott
uszadékfákból, amiket a víz sodort a partra, majd a homokban heverő kövekből,
kagylókból és csigákból kezdett el mandalákat készíteni.
De adja magát az iszap
is, amit csak odatapaszt a fák törzsére, és részletgazdag indián tollas
fejdíszeket formál belőlük. Az egyik leghíresebb kompozíciója pedig a madár- és
mókusetetőként funkcionáló Manófalva, amelynek messziről a csodájára járnak.
Megörökíteni az örökké változót
Az
pedig csak még különlegesebbé teszi mindezt, hogy Tamás egészen sokáig nem is
volt tudatában annak, hogy mindaz, amit csinál, művészeti értelemben is
jelentős.
„Egyszer egy fiatal lány, aki éppen nézegette az alkotásaimat, távozófélben
megjegyezte, mennyire szereti a land artot. Utána kellett futnom, hogy
megkérdezzem, hogy is értette ezt pontosan. Hazamentem, és rákerestem az
interneten, mit jelent a tájművészet. Gyakorlatilag akkor vált világossá
előttem, hogy én is ennek a jegyében dolgozom.”
De ha nem is tudta nevén
nevezni szenvedélyét, annak lényegét pontosan értette. Például azt, hogy munkái
az idő múlásával és a természettel együtt változnak, az időjárás vagy az erózió
hatására átalakulnak vagy akár teljesen meg is semmisülnek. Éppen ezért készít
fotót minden egyes kompozícióról, hiszen ezzel tudja őket maradandóvá tenni.
„Jól
esik, ha mások művésznek hívnak, de én nem tartom magam annak. Elsősorban
magamnak alkotok. Éppen ezért nem tudom, mit fogok csinálni két év múlva –
ahogy két évvel ezelőtt sem gondoltam volna, hogy éppen mandalákat készítek a folyóparton”
– fogalmaz Tamás, amiből azért sejthetjük: a természet tartogat még számára
alkotnivalót. Minden egyes új darabja pedig – készüljön az iszapból, kavicsból,
hordalékfából vagy kőből – segít újraépíteni a kapcsolatunkat a természettel,
ami különösen fontos a modern korban, amikor az emberek egyre inkább
elszakadnak a környezetüktől.
Az ilyen kreálmányok ráadásul az élővilág
szépségére és erejére hívják fel a figyelmet, amivel arra ösztönöznek, hogy
tiszteljük és óvjuk a minket körülvevő tájat.
Fotók: Kánya
Tamás Facebook oldala
Hamarosan videóinterjúnkat is megtekinthetik a Land Art művésszel.