Újra! élek!

Iványi Orsolya ezúttal (is) olyan hangos ébresztőt fújt az írásával, amelyet ajánlunk minden olvasónk figyelmébe!

Iványi Orsolya kommunikációs tanácsadó, közösségépítő, menopauza aktivista és kutató, az „Éljenek a 40 feletti nők!” közösség és mozgalom alapítója, a Magyar Menopausa Társaság tagja, a magyarországi Menopauza-barát Munkahely program megalapítója és a Vichy Neovadiol Változókor nagykövete, időközönként - különböző témaköröben - megosztja az olvasóinkkal a gondolatait.

Már az év elején elhatároztam, hogy ez a nyár most más lesz. Nem hagyom, hogy csak úgy elillanjon, ahogy szokott, most igenis meg fogom élni a pillanatokat, tényleg lesz dolce far niente és este úgy fekszem le, hogy minden napból jól elraktározok egy-egy élményt hidegebb napokra. Meg amúgy is 49 leszek, ideje tudatosabban élni!

Nos, egy-két hétig egészen jól mentek a dolgok, amikor is majdnem meghaltunk. Tulajdonképpen azon múlott, hogy úgy döntöttünk, hogy mégsem állunk meg bort venni a Lidl-ben. Mert ugye milyen jó is kiülni a teraszra egy jó pohár hűvös fehér borral, amikor már nincs olyan döglesztő meleg.

"Utólag visszagondolva, rettentően vicces, hogy ennyin múlott. Utólag visszagondolva, egyáltalán nem vicces, hogy ennyin múlott."

Szóval száguldunk 150-nel haza az autópályán egy kellemes nap után, vásárolgattunk, ebédeltünk, de siettünk, mert Margitka, a kutyánk, otthon volt bezárva.

Olyan nap volt, amikor jólesően nyugtázza az ember, hogy de jó nap volt, nem zavart be idegesítő email, megoldandó feladat, csak egy már-már unalmas hétfő, amikor is semmi különös nem történt.

Először a klíma adta meg magát, ennek nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget, 40 fok volt aznap, mi az, ami nem romlik el ebben a hőségben?

Már csak 10 percre voltunk a háztól, amikor megcsapta az orromat az égett gumiszag, riadtan néztem a férjemre és kérdeztem, hogy “ezek mi vagyunk?”, láttam az arcán, hogy baj van, mire kimondta, hogy igen, az autó irányíthatatlanná vált, egyszerűen leállt, még sikerült valahogy kikormányozni az út szélére.

"Aznap nagyon közelinek éreztem a halandóságot, rengetegszer lejátszódott a fejemben, hogy mi van, ha ez a háromsávos autópályán történik meg 150-nél 10 perccel korábban, nem egy csendes kis bekötő úton, ahol a madár se jár."

Aztán rutinosan hívni az autó klubot, várni a kezelőre, hogy felvegye (20 perc), várni a vontatóra (2 óra). Amíg a férjem várt, én addig haza sétáltam, mert Margitka, ugye, otthon.

Már sötétedik, mire hazaér a férjem, találok egy kis vörösbort, kiülünk a teraszra, még mindig hatás alatt vagyunk. "Lassan el kell fogadnom, hogy nem vagyok halhatatlan", mondja a férjem.

Másnap, azaz kedden este fél 11-kor indul a gépem, lassan beletörődöm, hogy a legnagyobb turistaszezon közepén nem lesz bérelt autónk egyhamar, így vonattal megyek ki a reptérre, 3 átszállással.

Útközben megismerkedem két amerikai nővel, akik New Orleansból jöttek és azért ültek mellém, mert követi őket két férfi, akiket végül a kalauz sikeresen leszállít, miután szóltunk neki.

Egyszer majdnem rossz helyen szállok le, de az utolsó pillanatban rám szól valaki.

"Aztán bepánikolok, hogy nincs meg a telefonom (nyilván minden jegy azon) és még a férjem számát sem tudom fejből, így akkor ott abszolút praktikus ötletnek tűnik, hogy ahogy hazaértem, azonnal magamra tetováltassam a számát!"

Akkor még persze azt sem tudtam, hogy a gépem késni fog és hajnali 3-kor fogom álomra hajtani a fejem, és hogy életem első címlapfotózására eléggé leharcolt fejjel érkezem majd.

"Milyen szerencsések vagyunk", mondta a férjem, mikor mentünk egy héttel később átvenni a megjavított autót, ami egy kisebb vagyon volt. Idén nem nyaralunk, úszott be a gondolat, de valahogy most ez sem tudott felidegesíteni. Tényleg szerencsések voltunk.

"Az érzés, hogy bármikor meghalhatunk, az egész nyárra rányomta a bélyegét. Az univerzum folyamatosan küldte számomra a jeleket, mind azt üzente, kissé banális módon, hogy az élet rövid, és bármikor vége lehet."

Amit mindannyian tudunk, és mégis, inkább eltoljuk magunktól a gondolatot (mint azt is, hogy vajon mennyi lesz a nyugdíjunk), pedig ha minden nap egyszer eszünkbe jutna, talán jobban kihasználnánk a napjainkat.

Egy hónappal később ismét Magyarországon voltam, ültem a vonaton, Budapest-Vác zónázó, amikor is bemondják, hogy késve fogunk indulni. Nem baj, majd olvasgatok, éppen megvettem Szlavicsek Judit új könyvét, ő is újrakezdő, 45 éves korában fordult az írás felé.

Hirtelen ötlettől vezérelve azért felmegyek a vasút honlapjára, ahol ott vírit a hír: gázolás történt, a 17:08-as vonat elütött egy embert.

Hmm, hümmögök magamban, majdnem azt is elértem volna, ha nem megyek be egy boltba a körúton, hogy a férjemnek vegyek egy pálmafás pólót és rövidnadrágot.

Lassan elindulunk, sokszor megállunk, aztán egyszer csak balra nézek, meglátom a koporsót a síneken (vagyis a holttest szállító kapszulát hivatalos nevén) és a még takarító embereket, és arra gondolok, hogy megint egy jel. Nem úszom meg, az univerzum ismét odadörgöli elém, hogy milyen gyorsan el lehet hagyni a valóságot.

"Magam is meglepődöm, hogy nem úgy zaklat fel a látvány, ahogy “kellene”, sőt, hirtelen tele leszek ötletekkel, és kicsit elszégyellem magam, hogy a piszlicsáré problémáim tulajdonképpen mennyire piszlicsáréak."

Már nagyon várom az ötvenet, mondtam a férjemnek a 49. születésnapomon augusztus végén. Nyilvánvalóan furcsán nézett rám, vajon miért akar valaki öregebb lenni, mint amennyi.

Mert nagy terveim vannak, ezt persze már csak magamnak mondtam, nem akartam sokkolni azzal, hogy kitaláltam, hogy jövőre újra beülök az iskolapadba vagy hogy hogyan akarom ismét megváltani a világot a következő 50 évben.

Furcsa dolog az öregedés. Egyfelől nézve, hálásnak kell lennem, hiszen nem haltam még meg, majdnem ötven évet leéltem. Másfelől pedig szeretem néha azt hinni, hogy bizonyos dolgok velem majd biztosan nem fognak megtörténni.

"Minél tovább élünk, annál többet fejlődünk, tanulunk és tapasztalunk, megtanulunk öregedni, egyre megfontoltabbak leszünk, és elkezdünk visszanézni, hogy lássuk, hogyan jutottunk el idáig. És akkor rájövünk, hogy nincs vesztegetni való időnk, mert bármelyik pillanat lehet az, amikor elhagyjuk a valóságot. És akkor elkezdünk igazán élni."

További tartamat az alábbi linkeken találsz

/alkotoenergia

Iványi Orsolya - Éljenek a 40 feletti nők

/alkotoenergia

Iványi Orsolya

Életmód

Újra! élek: Aznap nagyon közelinek éreztem a halandóságot

Iványi Orsolya

További tartamat az alábbi linkeken találsz

További cikkek

Otthon

Életmód

Ajánló