A világ mezőgazdaságának egyik legégetőbb problémája, hogy a népesség nő, míg a művelhető termőföldek területe csökken. Kínában azonban az elmúlt években olyan áttörés történt, mely megoldást jelenthet: a gazdák már sós-lúgos földeken is sikeresen termesztenek rizst.
A rizs hagyományosan kifejezetten érzékeny növénynek számít
a talaj sótartalmára. A túl sok só gátolja a vízfelvételt, károsítja a
gyökereket, és drasztikusan csökkenti a hozamot. Éppen ezért számított sokáig
elképzelhetetlennek, hogy a tengervíz melletti területek – amelyekből Kínában
több tízmillió hektár található – valaha is fontos szerepet játszhassanak az
élelmiszer-termelésben.
A fordulatot a növénynemesítés és a talajkezelési
technológiák fejlődése hozta el. Kínai kutatóintézetek az elmúlt évtizedben
olyan rizsfajtákat fejlesztettek ki, amelyek genetikai szinten jobban tűrik a
magas sókoncentrációt.
Ezek a „sótűrő rizsek” képesek szabályozni a sejtek
sóháztartását, így a növény nem károsodik kedvezőtlenebb körülmények között
sem. A kísérleti parcellákon elért eredmények sok esetben már megközelítik a
hagyományos rizsföldek hozamát.
A sikerhez azonban nem elég csupán az új fajta. A sós-lúgos
talajok javításának is kulcsszerepe van. Kínában olyan módszereket alkalmaznak,
mint a talaj alapos átmosása, szerves anyagok – például komposzt vagy szalma –
bedolgozása, illetve speciális mikroorganizmusok használata, amelyek segítik a talaj
szerkezetének és tápanyagtartalmának helyreállítását. A rizstermesztés
sajátos vízigénye pedig szintén hozzájárulhat a sók kimosásához a felső
talajrétegből.
A jelentőség messze túlmutat Kína határain. A sósodás
világszerte mintegy egymilliárd hektárnyi földet érint valamilyen mértékben.
Ha
ezeknek akár csak egy részét sikerülne bevonni az élelmiszer-termelésbe, az
óriási lépés lenne a globális élelmezésbiztonság felé. Ráadásul mindez úgy
történhet, hogy nem kell újabb természetes élőhelyeket felszámolni, erdőket
kivágni vagy vizes élőhelyeket lecsapolni.
A sós-lúgos földeken termesztett rizs így a fenntartható
mezőgazdaság egyik ígéretes szimbólumává válhat. Arra emlékeztet, hogy a
megoldások nem mindig új területek meghódításában rejlenek, hanem abban, hogy
megtanulunk okosabban bánni azokkal az erőforrásokkal, amelyekről korábban már
lemondtunk. Kína példája azt mutatja: még a „haszontalannak” bélyegzett
földekben is lehet jövő – ha elég tudás, kitartás és innováció párosul
hozzájuk.


