Ki dönt a klímaváltozás elleni küzdelemben?

Míg a tudomány sürget, a politika késlekedik. A kialakuló feszültség egyre élesebb kérdést vet fel: vajon a demokratikus rendszerek alkalmasak-e arra, hogy időben kezeljék a klímakatasztrófát, vagy eljön az „öko-autoritás” kora, ahol a hatékonyság felülírja a részvételt?

A demokratikus kormányzás egyik alapvető értéke a deliberáció – az, hogy a döntések vitán, konszenzuson és társadalmi bevonáson keresztül születnek. Csakhogy a klímaváltozás nem vár: a karbonkibocsátások csökkentéséről, az energiaátállásról vagy a mezőgazdasági reformokról szóló döntések évtizedekkel elmaradnak a szükségestől.

A politikai ciklusok rövid távú logikája, a választók gazdasági félelmei és az ipari lobbiérdekek mind-mind késleltetik az érdemi lépéseket. Ezzel szemben egyre több hang – tudósok, közgazdászok, aktivisták részéről – veti fel, hogy a demokrácia túl lassú a klímaválsághoz.

Az „öko-autoritás” eszméje abból indul ki, hogy a klímaváltozás olyan sürgető és egzisztenciális fenyegetés, amely szükségessé teszi az erősebb, akár kényszerítő állami beavatkozást.

Ha a társadalom nem hajlandó önként korlátozni fogyasztását, akkor a kormányoknak kell meghozniuk a fájdalmas döntéseket: repülési kvóták, húsadó, kötelező energiahatékonysági normák.

Kína gyakran kerül elő pozitív példaként: autoriter eszközökkel képes volt nagy volumenű zöld beruházásokat megvalósítani. De az ilyen modelleknek árnyoldala is van: a részvétel hiánya, az emberi jogok korlátozása és az egyenlőtlenségek mélyülése.

Ráadásul a környezeti döntések társadalmi legitimáció nélkül rövid életűek – ha a lakosság nem érzi a sajátjának az ügyet, a politikai stabilitás is meginog.

A klímademokrácia gondolata épp ezzel szemben fogalmazódik meg: a környezeti válság nem a demokrácia hiányát, hanem annak elmélyítését igényli. Európa több országában működnek klímaállampolgári gyűlések, ahol véletlenszerűen kiválasztott polgárok szakértők segítségével javaslatokat dolgoznak ki az éghajlatvédelmi politikákra. Franciaországban ilyen testület kezdeményezte a repülőutak korlátozását és a rövid távú járatok helyett a vasút előnyben részesítését. Az ilyen folyamatok azt mutatják, hogy a társadalom képes a felelős döntésekre – ha beleszólást kap.

A valódi kérdés tehát nem az, hogy demokrácia vagy autoritás, hanem hogyan lehet a demokratikus rendszereket gyorsabbá és hatékonyabbá tenni. A klímaváltozás elleni küzdelemben ugyanis nem elég „jó döntéseket” hozni – azokat elfogadni, megérteni és követni is kell. A társadalmi részvétel lassít, de stabilizál. Az autoritás gyorsít, de elidegenít.

Az emberiség most egy új politikai korszak küszöbén áll: a döntéseknek egyszerre kell globálisaknak és igazságosaknak lenniük.

A klímaváltozás korában a demokrácia nem luxus, hanem feltétel: annak a feltétele, hogy a cselekvés ne csupán hatékony, hanem emberi is maradjon.

A jövő tehát nem az öko-autoritásban, hanem a bátor demokráciában rejlik – abban, amelyik képes a gyorsaságot és a részvételt újraértelmezni a túlélés szolgálatában.

Életmód

Ki dönt a klímaváltozás elleni küzdelemben?

KT

További cikkek

Otthon

Ízvilág

Példa&Érték