ÚJRA! magazin & kiadványok - „Alkotó Energia ÚJRA!”

Újra! élek – Iványi Orsolya rovata az újrakezdésről, a változókor kihívásairól.

A várható élettartam növekedésével 80 évig is elélhetünk. Amikor először találjuk szemtől szembe magunkat korlátainkkal, korlátozott lehetőségeinkkel és halandóságunkkal 50 körül, akkor eljött az idő, hogy belevágjunk a második életünkbe.

Egyre tovább élünk, egyre tovább dolgozunk, és egyre jobban keressük az élet értelmét. Ennek ellenére továbbra is úgy éljünk az életünket és szervezzük a karrierünket, ahogyan azt a szüleink, vagy akár a nagyszüleink tették: ami körülbelül egy hetvenéves idővonalon, egy háromszögben zajlik: tanulás, karrier, nyugdíj. Ez a jelenlegi életszemlélet azonban elavult, viszont jó lehetőség arra, hogy új irányba lendítsük magunkat, ugyanis szükség van a hosszabb élet „újratervezésére”.

Felejtsük el az olyan kifejezéseket, mint például B oldal, a második életre és a második karrierre koncentráljunk!

"Az önmegvalósítás egy műalkotás. Mi magunk vagyunk a nagy mű. Erőfeszítés, kitartás, ügyesség, ezekre mind szükségünk lesz."

Nincs még egy olyan időszak, amelyikre jobban illene a belső fejlődés, mint a változókor, mert ilyenkor tanuljuk meg, hogy ideje arra a belső hangra hallgatni, s ez az első lépés az önmegvalósítás felé.

Miért ne lehetne újra nekiállni tanulni 50 vagy 60 évesen, és megvalósítani azt a régi álmot? Vagy miért ne lehetne pár évet nem dolgozni, ha éppen megengedhetjük magunknak, mintha kicsi nyugdíjba mennénk?

"Miért ne lehetne egy teljesen más karrierbe fogni második életünkben, ha éppen attól érezzük jól magunkat?"

Jómagam sosem gondoltam, hogy azt fogom csinálni, amit most csinálok: magamnak dolgozom, és azzal, akivel szeretnék. Nem volt ez mindig így, a fent említett elavult életszemlélet azt betonozta belém, hogy tanuljak valahol, dolgozzak valahol valakinek, majd menjek nyugdíjba. Sokáig gyáva voltam lépni, pedig ott volt a levegőben, hogy ennél nekem több kell, de úgy éreztem, hogy a biztonságos, havi fix kellemes hálójának szorításából nagyon nehéz kimászni.

Honnan tudjuk, hogy eljött az idő? Úgy gondolom, ezt egyből érzi az ember. Talán először némi elégedetlenség tűnik fel a munkahelyen, vagy elkap az izgalom egy bizonyos téma kapcsán, vagy egyre többet fantáziálunk arról, hogy a saját magunk urai vagyunk. Minél több időt töltünk magunkkal, annál tisztább lesz az a belső hang.

Az életközepi válság újraértelmezése is szükséges, hiszen az 50 már nem egyenlő a hanyatlással, sőt inkább nevezném útelágazásnak, ahol több út közül is választhatunk.

"Az emberek egyelőre nincsenek felkészülve arra, hogy két vagy akár több életet éljenek, mert nem tudják, hogy így is lehet."

Én nem hiszek a mágikus, avagy radikális átalakulásban, a túl sok önsegítő könyv/coach/tanfolyam megpróbálja eladni azt az illúziót, hogy bárki lehet belőlünk. Vannak kivételek, és megtörténhet, hogy egy óvónőből milliárdos üzletasszony lesz, de inkább fókuszáljunk a realitásra: nézzük meg, hogy miben vagyunk jók és mit tudnánk elérni vele. És persze fontos, hogy szeressük is, amit csinálni akarunk.

Talán azt gondoljuk, hogy az életkor előrehaladtával a lehetőségek egyre jobban kicsúsznak a kezeink közül, és hogy a fiataloké a végtelen pálya, de ez szintén illúzió. Gondoljunk csak vissza, hogy fiatalon valóban azt hittük, miénk a világ, mert tudásunk akkoriban korlátozott volt sok mindenről, főleg önmagunkról.

Viszont mire elérkezünk a változókorba, már pontosan tudjuk, hogy mit nem akarunk. Már nem félünk attól, hogy semmiben sem vagyunk jók, hiszen bizonyítottunk már, és magabiztosabbak is lettünk. (Az öregedésben van valami jó is!)

"Ne féljünk attól, hogy bármiről is lekéstünk!"

Elmúltunk 50 évesek, és nincs még saját lakásunk? Ne szégyenkezzünk! (Nekem sincs.) Mert bár létezik egy szociális mérce, amely azt kívánja megmutatni, hogy egyes életszakaszokban milyen kívánatos életesemények megtörténtét kell kipipálni, ez is változóban van.

"Ne felejtsük, egy életünk van, irányítsuk azt mi! "

A nő, aki csak fehérben járt

A második élet kulcsszava a váltás, és ez bármi lehet. Arról is szólhat, hogy holnaptól csak fehérben járunk. Így tette Sara Berman, egy teljesen hétköznapi nő, aki egy nap gondolt egyet, és megváltoztatta az életét. 1920-ban született Fehéroroszországban, majd 12 éves korában Palesztinában találja magát, ugyanis szülei úgy döntenek, hogy oda emigrálnak.

Később hozzámegy egy földbirtokoshoz, akiből aztán gyémántkereskedő lesz. Sara újra emigrál, immár férjével és két lányával, New Yorkban telepednek le. Aztán Sara fogja magát, és 38 év boldogtalan házasság után, 62 évesen elhagyja férjét, és úgy dönt, mostantól úgy él, ahogy ő szeretne. Ingóságai nagy részét maga mögött hagyja, egy szál bőrönddel távozik, és beköltözik egy kis stúdiólakásba Greenwich Village-ben, ahol végre egyedül lehet.

Úgy dönt, hogy ezentúl kizárólag fehérben fog járni. Az újdonsült szabadság apró örömei közé tartozik az esti tévénézés és a kilátás a lakásból az Empire State Buildingre.

Sara Berman igazi minimalista gardróbot működtet, perfekcionista módon tárolva, hajtogatva, rendszerezve szeretett és gondosan vigyázott ruháit, tárgyait, emlékeit.

"Bármikor megújulhatunk, bármikor felfedezhetjük magunkat újra, életkortól függetlenül. Sara Berman, ez az átlagos, hétköznapi nő, élete második felében a rend és a minimalizmus felé fordult, hogy megtalálja benne saját magát."